Szekfű Gyula: A három nemzedék, és ami utána következik
Már-már közhelynek számít, ami a művelt olvasónak Szekfű Gyuláról nagy valószínűséggel először eszébe jut, nevezetesen az, hogy a magyar történetírás és szociológia egyik – ha nem a legvitatottabb személyisége, írásai rengeteg tudományos disputát ihlettek. Bírálói legfőképp azt kifogásolják, hogy műveiben különböző politikai viszonyoknak megfelelően alakítja nézőpontját. A mellette érvelők a romantikus nacionalista és liberális történetszemlélet tekintélyes hatású és kíméletlen kritikusát látták benne. A következőkben A három nemzedék, és ami utána következik című, két könyvből álló művének egy részét kívánom összefoglalni. A harmadik nemzedék bemutatása – melyet 1920-ban fejezett be a szerző – igen elgondolkodtató és Magyarország mai helyzetét tekintve sok helyen újra aktuálisnak tűnhet.
I. Forma és tartalom a harmadik nemzedékben
A közvetlenül a katasztrófa előtti, tragikus sorsú harmadik nemzedék tevékenységének összefoglalása nem nehéz: „Az új generáció híven kitartott elődjének lejtős útján és egyebet nem tett, mint hogy a reászármaztatott viszonyokat hagyományos szellemben, a lejtő zuhanása irányába építé ki.”
Az ország államisága a ’67-es alaptörvényen alapult, amelyet a jelentéktelen ellenzéki akciók nem tudtak megváltozatni. Külpolitikánkban konkrétan semmilyen változás nem történt az időszak alatt, pedig Szerbiával való viszonyunkat nyílt ellenségeskedések jellemezték. Egy esetleges fegyveres konfliktus esetére csak német szövetségest tudhattunk magunk mellett. Ausztriával szembeni viszonyaink a régiek maradtak – a dualizmus és az uralkodó személyének közössége csorbítatlan alkotmányos életet biztosítottak.
Az ország külső formáit tekintve a liberális és kapitalista nyugathoz átformált külsővel, de tartalmilag mégis ősi magyar jellegekkel rendelkező államként tetszelgett a világ előtt harminc éven át. Belülről közjogi és nemzetiségi kérdések foglalták le a nemzet energiáit. A közjogi helyzetet alkotmányos tényezők között zajló elkeseredett, küzdelmes viszályok alakították. A király, parlament, pártok, kormány és vármegyék közötti harcok gyűlölettel teli, reményvesztett levegője megszennyezte az egész ország életét. „…király és nemzet elidegenedik egymástól, pártok és egyének gyűlölsége késhegyre megy s mindezek nyomán kulturális és társadalmi életünk a politikai pártviszály kaudiumi igája alá görnyed.”
Magyarország nemzetállam, melynek minden állampolgár azonos jogú tagja. A kisebbségi problémák ebben a korszakban sem oldódtak meg. A korszak alatt a nemzetiségek élete rohamosan fellendült – román, tót és szerb iparvállalatok és pénzintézetek növelték relatív gazdasági előnyüket. Ez a megerősödés tette lehetővé a kisebbségi értelmiségi osztályok kialakulását és így magyarellenes intelligencia fejlődését.
Az államra és a nemzetre egyaránt megdöbbentő mértékű önáltatás és passzivitás volt jellemző. A liberalizmus egyeduralkodásának talajában jó termőföldre lelt az amúgy is terjedő kapitalista szellem, de a liberális ideológia a kisebbségek gazdasági fellendülését is elősegítette. A gyáriparra és a pénzüzletre koncentráló nagytőke a hagyományaiban agrár ország iparát igyekezte fellendíteni – nem elhanyagolható mértékű sikerrel.
II. A közjogi viszály
A közjogi kérdések felett folyó küzdelem, ami a harmadik nemzedék három évtizedét jellemezte, nem torkollt nyilvános ellenállásba, de ahhoz elég felforgató volt, hogy az ország békéjét és gyarapodását megakassza. A közjogi harc legfőbb oka „Bécs méltánytalan sőt gonosz indulatú magatartása” volt. A kiegyezés után mindkét félnek érdeke volt, hogy Magyarországon a magyarok, Ausztriában az osztrákok befolyása stabil legyen. Magyar részről ezzel nem volt gond, osztrák oldalról viszont a németek (Szekfű olvasatában itt sógorainkra kell gondolni) politikai ereje nagyon meggyengült. Az 1879-es választások után lenygyel-cseh-feudális koalíció vette át a kormányzást. Céljuk az örökös tartományok közötti feszültségek rendezése volt. Taaffe Eduard tizennégy éves kormányzata alatt ez nem sikerült. Taaffe kifinomult politikai fogásokkal – jobbanmondva főleg parlamentáris korrupció segítségével – megpróbálta állandósítani a dualizmus rendszerét. Ezt a stabilitást ily módon egy ideig sikerült is fenntartani, de egyre szélesebb teret nyertek a dualizmus és Magyarország elleni vélemények. A csehek között új radikális irányzat terjedt, tudatosan a monarchia szétdarabolásán és a szláv befolyás kiterjesztésén munkálkodtak. Emellett a parlamentben megerősödött a keresztény-szocialista párt, amely cseh és német reakciós érzelmű arisztokraták befolyása alá került.
Mindezen nemzetiségi harcok hatására a politikai egyensúly olyan mértékben borult fel, hogy az osztrák parlament munkaképtelenné vált, így álammentő intézményként a kormány vette át az állami szükségletek fedezését, ami a gyakorlatban nyílt abszolutizmust jelentett. Az állam vezetése olyan tényezőkbe volt hajlandó belekapaszkodni, melyek az államélet még megmaradt stabil pontjai voltak. Az egyik ilyen a bürokrácia volt, a másik Ferenc József személye.
Az uralkodó kívülről a béke, belülről a monarchia fenntartására törekedett, de nem maradt energiája a társadalmi és politikai életben való aktív részvételre és befolyásolásra. Ezek a szabadon hagyott területek alkalmat adtak arra, hogy egy olyan érdekcsoport vezető ereje növekedjen meg újra, mely I. Lipót óta valóságos ura és kormányzója volt Ausztriának. A magyar és osztrák arisztokrácia e kis csoportjának érdeke az összbirodalom fenntartása. Az udvari és állami főhivatalok birtokba vétele segítségével a mindenkori uralkodó az ő szuggesztív akaratuk végrehajtójává alacsonyult.
A Szekfű által csak cseh feudálisoknak nevezett csoport tagjai cseh, vagy Csehországba elszármazott és elszlávosodott német főúri családokból erednek és évszázadokon át egybeházasodva hatalmas érdekszövetséget alkottak. E „hazátlan és nemzetietlen” klikk – melynek tagjai között találhatunk Schwarzenbergeket, Lobkowitzokat, Windischgraetzeket, Kollowratokat, Chotekeket, Kinskyket – eluralkodása kemény ellenállást váltott ki a monarchia népeinek körében, ami tovább rombolta a dualizmus stabilitását. E „rendkívül csekély politikai belátással bíró, fanatikusan korlátolt egyének” felkutatták és szilárd magyar- és németellenes tömeggé egyesítették az egymás közt marakodó csoportokat. A cseh feudálisok magyarország-ellenes propaganda-hadjáratának köszönhető tehát az osztrák közhangulat ellenségessé válása és ennek hatására lobbant fel az igen káros közjogi viszály is.
Válaszul a magyarellenesség elharapódzására Magyarországon a 48-asok csoportja erőre kapott és teret nyert magának a közvélemény formálásában. Ez a helyzet vezetett oda, hogy Magyarországon megnőtt a szeparatista hajlandóság és Ausztriától elfordult kuructáborrá vált. Az ország érdeke ’67, a közhangulat ’48 mellett volt, ezért nagyon hálátlan volt a kormány feladata. A népszerűtlen kormány személyes és pártpolitikai eszközökkel, kicsinyes közigazgatási rendelkezésekkel, választási és egyéb korrupcióval képes csak teljesíteni feladatát. Ez Szekfű Gyula szerint mindenhol normálisnak számít, ahol széles tömegek kezében van a hatalom, esetünkben azonban a korrupció kettéosztotta a kiegyezés híveit. A szigorúbb erkölcsi felfogású politikusok, akik egyben a tehetségesebbek is voltak, elfordultak a kormánytól. Ez az ellenzék igen lehetetlen helyzetbe került. A hatalmat nem tudta megszerezni, mivel a kormány „hatást gyakorolt a választásokra”. Csak alulról gyűjthetett erőt az érvényre jutáshoz, alulról a tömegszenvedélyeket, vagyis a nemzeti érzelmeket kihasználva. A magyar jelleg kidomborításáról szónokolva a Nemzeti Párt igen messze jutott ’67-es programjától és a dualizmus fejlesztése helyett a kapocs meglazításán munkálkodott. Mindezek hatására „a kiegyezési viszonyok belső ellentmondásai nyomán ismét úrrá lett az önámítás és szörnyű optimizmus”. „A pártok ezen harcában mindegyiknek volt elleplezni valója. A belső ellentmondásokat drapírozniok kellett, viszont az ellenfél taktikázását a közvélemény előtt minél kiáltóbb formában leplezni. Izgatás és taktika, belső ellentmondások hazugságokká tornyosultak s a közszellem romlását idézték elő. A pártélet hazugságainak a hírlapirodalom lesz hálás és engedelmes szolgájává.”
A Nemzeti Párt még ’67 előtt egyesült a kormánypárttal, majd épp ’67 előtt kilép és egyesül a ’48-asokkal. A kormánypárt népszerűsége mentésére áttért a koncessziós politikára és a közhangulat is ’48-hoz közelített. „Az akkori beteges pártviszonyok közt alig akadt ember, ki józan ész helyett ne érzelemmel gondolkodott volna s akaratát ne vakszenvedélyek vagy egyéni akciók vezették volna.” Az emberek cselekvését érzelem, egyéni kedv, szenvedély és érdek irányította. Az elvek, az erkölcs és a pártfegyelmek felbomlottak, a korrupció megmérgezte a közélet levegőjét. A kormány a dualizmus fejlesztésének útjára lépett, ami egyre távolabb került mind Kossuth, mind Deák politikájától. A közjogi harc visszataszító érdekharccá fajult. Ebből indult ki minden romlás.
III. Állami és nemzeti illúziók
Az I. világháborút megelőző nemzedék időszakában Magyarországot illúziók vezették tévutakra, mely illúziók kialakulása és rendkívül káros hatása fontos szerepet tölt be a műben. „A magyar illúziók nem járnak egyedül. Rajokban szállják meg a magyar földet, szárnyaikat ráborítják az álmodó nemzetre és távoltartják tőle a valóság egészséges légáramlatait.”
A közjogi kérdések a magyarság lelki világában is uralkodó helyet foglaltak el. Politizáló nemzetté vált az ország, azonban a liberális korszak demokratikus tömegei a politika gyakorlatában tapasztalatlan és politikai belátással nem rendelkező , iskolázatlan tömegek voltak. Politizálásuk fő mozgatórugója az érzelmek és a szenvedély, a politikai érdeklődés nem pozitív, józan értelemre támaszkodó tevékenység volt. Közel sem igaz, hogy a honfenntartás esélyeit erkölcsi komolysággal mérlegelték volna. A heves közjogi vita azt eredményezte, hogy az államról olyan kép alakult ki, miszerint közjogi kérdésekkel foglalkozik (pl. önálló hadsereg, külön vámterület), kulturális, vallási, társadalmi szerepek nem kapcsolódnak hozzá. Szekfű tömör és velős megfogalmazásában: „Az álam fogalma maga alá gyűrte a nemzetét.”
Annak ellenére, hogy a rendszer liberalizmusnak hívta magát, kiterjedt állami központosítás zajlott, egyre több cselekvési kör került rendelkezése alá. Ennek folyománya, hogy e területeken az eddig cselekvők (egyének, felekezetek, társadalmi és nemzeti körök) áthárították a feladatokat az államra, mely nem mindig volt képes ellátni ezeket. Ez az állami omnipotencia teljesen ellentétes volt a liberalizmussal és a társadalmi (vagy mai szóval civil) cselekvéseknek igen masszív gátat szabott. Társadalmi kohézió hiányában így „az államhatalom tragikus széttörésekor” társadalmunk magatehetetlenül hullott darabjaira. Szekfű említi Grünwald Béla véleményét az állami keretek széteséséről, hogy a magyarságot menteni, valamint államiságát stabilizálni lehetetlen. Az ál-liberalizmus miatt tehát „az állam volt mindenünk, államunk bukása erőtlenné és koldusszegénnyé tett egyént és társadalmat egyaránt”.
A magyarság terjesztése nem okozott komoly károkat eddig a nemzetiségeknek és egyébként is kivihetetlen és gyermekes konstrukció volt. Ezzel Grünwald állítása is összhangban volt, miszerint nem hoztak olyan törvényeket, melyek a kisebbségekkel szemben a magyarságot domborították volna ki. A magyarság fenntartása és a nemzetiségek körében való terjesztése érdekében a nemzetiségi területeken magyar nyelvű nép- és középiskolákat hoztak létre, illetve államosítottak. Ezzel az intézkedéssel „magunk növeltük nagyra a nemzetiségi intelligenciát, államunk legveszélyesebb ellenségét, mialatt a magyar vidék iskolaügye lehanyatlott”. Az oktatás magyarosító hatása illúzió, illetve az ebben való hit tévedés volt.
A közoktatáson kívül nem maradt más lehetősége a vezetésnek a magyarosításra, mivel ha kicsit is drasztikusabb eszközökhöz nyúlt volna, szembe találhatták volna magukat a liberális Béccsel, a bécsi antidualisztikus körök és egyes kisebbségek ugyanis összeköttetésben álltak egymással. A liberális szellem eluralkodása folytán az emberek elszoktak a társadalmi és gazdasági munkától, az önfegyelemtől és a megelégedéstől. A gazdaságban a laisser faire elve egyenes úton vezetett a nemzetközi monopoltőke kialakulásához, gazdasági és politikai hatalmához. Európában a korszakban javában dúlt az imperializmus. Az imerialisztikus politika kiindulópontja az erkölccsel való szakítás és a másénak a megkívánása volt. Magyarország körül három imperialista gépezet is zakatolt: a cseh, a szerb és a román berendezkedésre heves lerablás- és hódításvágy volt jellemző. A magyarországi imperializmus komolytalan, már-már nevetséges volt, fantasztikus vágyak és gyerekesen kicsiny eszközök groteszk divergenciája jellemezte. Szövetséges nélküli, független magyar birodalmat képzeltek el, melyhez legalább húszmilliós népességet tartottak szükségesnek, amikor Magyarországon csak tízmillióan éltek. Németországgal, Ausztriával, vagy a nemzetiségekkel szövetségben egyik magyar imperialista sem képzelte el az impériumot, pedig egyedül igen gyenge ország voltunk ilyesféle célok eléréséhez. Még az erősebb, nagyobb országok imperialistái is szövetségben gondolkodtak. Az önteltség, önáltatás, öndicséret és ámulat az imperialista álmokban könnyen tettenérhető, de Magyarország közhangulatát ebben az időszakban általában is meghatározta. Amíg áhítatosan csodáltuk saját nagyságunkat, megfeledkeztünk a fennmaradásunkat fenyegető veszélyekről. A nemzetiségi mozgalmakkal szemben gyakorlatilag semmit sem tettünk, jobban mondva felállítottunk néhány közművelődési egyesületet, de ezek működése főleg torzsalkodásban és bankettezésben merült ki. A nemzetiségi bankok politikai befolyása ellen sem vettük fel a harcot. A magyar nyelvű oktatás erősítésével nemhogy a magyarosítás folyamatát nem mozdítottuk előre, de hatására a kisebbségek erősödni kezdtek úgy vagyonban, mint kultúrában. Az elvakult, tehetetlen, álmodozó, gyerekes magyar imperializmus nem vonható felelősségre sem a háború kitöréséért sem a faji ellentétek felszításában, ezzel ellentétben igencsak bűnös a magyarság elaltatásának vétkében és a nemzet energiáinak gyermekes célokra való elpocsékolásában.
IV. Társadalmi osztályok és mulasztások
A feudalizmus megszűnése után Magyarországon három fő társadalmi csoportról beszélhetünk. A volt főurakból mágnások váltak, kiknek hercegi, grófi, bárói cím jutott, egy részük polgári pályára került. A köznemességből kisgazdák, illetve gentry-k váltak, a jobbágyokból zsellérek, illetve pórok lettek. A földtulajdoni viszonyok jól mutatják, hogy a mágnásosztály és a zsellérek helyzete a feudalizmus után is ég és föld viszonyban maradt. Arra gondolhatnánk, hogy a főurak túlnyomó hatalmukat önző osztályérdekek érvényesítésére használták fel és felróhatóan közreműködtek a katasztrófához vezető út kikövezésében, de Szekfű Gyula ezzel ellentétesen érvel. A főurak csoportja a nemzettel együtt az érzékcsalódások csapdájába került, s hitt az állami és nemzeti illúziók erejében. Főleg pártpolitikával és közjogi vitákkal volt elfoglalva és nem tudta megérinteni a kilencmillió magyar paraszt lelkét, szívét. Történelmi felelősségük nem csekély: a föld- és munkaéhes parasztság felé nem nyújtottak segédkezet. Ezt súlyosbítja, hogy latifundiumai főképp magyarlakta vidékeken terültek el, így a magyar nemzetiségű parasztság relatíve mégnehezebb helyzetbe került a kisebbségekkel szemben.
A volt középnemesség jó része birtokait még az előző korszakban elvesztette. A középbirtokok 100-1000 holdig csak az összes birtok számának 1%-át tették ki, ami a földterület 15%-a. Ezek tulajdonosainak jelentős része (kb. negyede) a ’48 és ’67 óta felszabadult zsidóság soraiból került ki. A közélet irányításában betöltött vezető szerepet azonban nem elsősorban a földbirtok jelezte. A vezetők csoportját négy szekció alkotta. Ide tartoznak természetesen a földbirtokos nemesek is, de nagyobbrészt megyei vagy állami szolgálatba lépett vagyontalan nemesek tömege, a városokba költözött polgári érzésű nemesek és a vidéki városokban élő polgári és paraszt származású intelligencia vezető szerepe volt megfigyelhető. Az ország ügyeire legnagyobb befolyással a földnélküli és vagyontalan (vagy igen csekély vagyonnal rendelkező) exnemesség népes tábora rendelkezett. Ennek a hanyatló társadalmi csoportnak a tagjai természetesen megpróbálták fenntartani régi köztiszteletben álló minőségüket, de ez kizárólag külsőségekben mutatkozott meg. Tartósan elfoglalták a vidéki előkelőbb államhivatalokat, emellett lelki műveltségre egyáltalán nem tettek szert, életmódjukban polgári erényeket nem fedezhetünk fel, a lezüllést viszont annál inkább. Ahelyett, hogy ez a helyzet javult volna, követőkre és utánzókra talált a feltörekvő polgári és parasztcsaládok fiataljai között. Ennek a jelenségnek nagy szerepe volt vidéki városaink elsivárosodásában. Így alakult ki és terjedt át az egész nemzetre egy olyan nemzeti érzés, mely kifejezésmódjában és külsőségekben igen harsány, de tettekben szinte a nullával egyenlő. Ezt a jelenséget Grünwald Béla nyomán találóan a sovinizmus mániájának nevezhetjük. A hivatalnoknemesség meghatározó jelentősséggel bírt az ország sorsát illetően, mivel a fontosabb hivatalok betöltése mellett a parlamentben is főleg ők ültek. Saját csoportjuk és az ország hanyatlását is megállíthatták volna, ha a fent említett cifra nyomorúságról lemondva földhöz juttatják a parasztságot és saját magukat a mágnásosztály latifundiumain. Ezt a döntést azonban meggátolta, hogy soraikban csupa a liberalizmushoz őszintén vagy szemellenzős módon mereven ragaszkodó egyéneket találhatunk. Agrárcsaládok és agrárvagyonok folytonosságának törvényhozásszerű biztosításában veszélyt, reakciót éreztek, ezért ettől igencsak távol álltak. Az egyre műveletlenebb hivatalnoknemesség gyakorlatilag azon kívül, hogy „a jövő gondja nélkül élvezi a hagyomány nyújtotta társadalmi befolyását és vezető szerepét a politikában”, nem tett semmit. Ezt a csoportot szokás gentry-nek nevezni, de ez a kifejezés nem azonos az eredeti angol gentry-vel. Az angol régi középnemesi osztály ugyanis magába szívta az alsóbb osztályok kitűnőségeit is, amíg Magyarországon ez épp ellenkezőleg zajlott. A hivatalnoknemesség elzárkózott más osztályoktól és féltve őrizte osztályöntudatát, ami kizárólag a külsőségekben jelent meg. A gentry-ség tehát szintén csak illúzió volt. A hivatalnoknemesség exkluzivitásából fakadt, hogy Magyarországon a feudalizmus megszűnésével nem alakult ki egységes, erős, szilárd, összetartó középosztály. Ebben az osztályban nem volt elegendő vitalitás, hogy rálépjen a két kivezető út egyikére: vagy elhagyni a liberalizmust és visszatérni a földhöz, vagy a születési elvet feladva összeolvadni az értelmiséggel.
Magyarországon a művelt, tanult népesség a környező országokhoz képest igen magas arányú volt és gyorsan növekedett, de összetétele nem volt megfelelő, ugyanis amíg az ipari és kereskedelmi foglalkozásúak száma rohamosan nőtt, addig az országra jellemző agráriumban tevékenykedő népesség (Szekfű szóhasználatával élve: az őstermelés körében működő intelligencia) aránya csökkenő tendenciát mutatott. A másodikhoz hasonlóan a harmadik nemzedék sem gondoskodott kellőképpen az agrár társadalom szellemi színvonalának emeléséről. Emellett a kapitalizmus gyors fejlődése közben megfeledkeztünk az elsietés és felületesség megelőzéséről illetve kiküszöböléséről és hiányzott a szerves munka. Hiába nőtt az országban a tanult emberek száma, a kapitalizmus túlnyomóan zsidó lévén, a nemzet érdekeit szem előtt tartó intelligencia nem bővült. A magyar középosztály művelődési hiányosságai is szembetűnők, amit Szekfű a könyveladások statisztikájával támaszt alá. A gazdasági, társadalmi, történeti könyvek 3-4000 eladott példányszámával szemben 229.000 fő értelmiségit számlálhatunk a korban. A művelődés hiánya azért volt tragikus az országra nézve, mert a középosztályt kezdeményezésre és kritikára képtelenné tette.
Ilyen szempontból hozzájuk hasonló az ipari munkás és paraszt osztály, mely szintén „passzív tétlenségben várja nálánál aktívabb tényezők részéről a megtermékenyítést, az ideák beoltását, melyek szerint mozgásba jusson”. A kapitalizmus térnyerése miatt az ipari munkásság száma gyarapodott az időszak alatt leggyorsabban. Életük a nagyvállalatok és a nagytőke kezében volt. Nemzetiségek szerinti összetételüket tekintve a nagyvállalatok kb. fele nem magyar volt, mivel ezek a vállalkozások – a Budapesten koncentrált élelmiszeripartól eltekintve – elsősorban a hegyvidéken, nem magyar nemzetiségű területen létesültek. A vidéki városok kisüzemeinek és Budapest nagyüzemeinek munkássága volt csak kimondottan magyar nemzetiségű. A munkásság szervezésével, nevelésével senki sem törődött, ezért a faluról városokba települt munkások magukra hagyva, elanyátlanodva könnyebben csatlakoztak a munkásmozgalmakhoz.
A agrárnépesség kisbirtokosokból, földtelen zsellérekből, béresekből és cselédségből állt. Az időszak alatt sokan fáradoztak a parasztság anyagi és szellemi nívójának emelésén, de ebben több volt a jóindulat, mint a céltudatos energia. Mivel a nagybirtokosok egyáltalán nem törődtek a földnélküli parasztok problémáival, óriási kivándorlási hullám volt jellemző az időszakra. Az itthon maradtak általában nem megfelelő szakértelemmel gazdálkodtak, melyből csak helyenként volt kivétel. Ilyen volt pl. a makói hagymásgazda, a kőrösi és kecskeméti gyümölcstermelő. A parasztnevelő akciók, vándortanítás, könyvtárak hatékonysága elenyésző, jelentősége mellékes volt. Az agrártársadalom csekély műveltségét agrárszervezetek helyett budapesti kapitalista vállalatok napilapjaiból szerezte, így „nem a magyar földből kinőtt ideákat, hanem Budapest levegőjét terjesztették el” körükben. „A magyar paraszt hazáját vérrel és a béke kézi munkájával, de nem gondolattal és akarattal szolgálja, még mindig magával tehetetlen óriásgyermek, készen befogadni mindent, mi egészséges önzésével ellentétben nincsen.”
V. A zsidóság szerepe és Budapest kultúrája
Magyarországon egyik történeti, azaz magyar talajban gyökerező társadalmi csoportban sem lehet felfedezni olyan egyéneket a korszakban, akik alkalmasak lettek volna a vezetésre. Senki sem volt képes saját érdekei helyett a közösség életét felkarolni és igazgatni. Ehelyett megmaradtak a passzív közömbösséggel kikövezett illúziók útján, amely tehetetlenség volt az erő, mely a zsidóságot a magyar kultúra középpontjába emelte. Már az előző korszakban elindult Galíciából, vagyis orosz, lengyel és ukrán területekről egy jelentősebb zsidó bevándorlás. Ennek oka, hogy a szörnyű szegénységből és elnyomásból menekülő zsidók betelepülését a liberalizmushoz való ragaszkodás miatt semmilyen törvény nem korlátozta, nem úgy, mint más országokban, pl. Romániában. 1840-ben számuk 241 ezer volt, 1914-re már meghaladta az egymilliót, ebből 500 ezer csak 20-30 éve lakott hazánkban! Hasonló helyzetben rajtunk kívül az ugyancsak liberális Ausztria és Németország került. A franciák, angolok és északi germánok a köztük honos zsidókat évszázadok alatt többé-kevésbé asszimilálták, ezért az újabb bevándorlás nem okozott problémát. A bevándorlás mértéke amúgy sem volt jelentős náluk, mivel a galíciaiak szemszögéből Magyarország volt a legcsábítóbb. Ennek okai, hogy egyrészt országunk kapitalizmusa eleve zsidó volt és az új betelepülők számíthattak a régiek támogatására, másrészt kultúránk „ellenállásra fajilag is kevéssé predesztinált” volt. Emellett jóval jelentősebb probléma volt, hogy hazánkban ahhoz, hogy valakit magyarnak tekintsenek, elegendő volt néhány külsőség megléte. A magyar nyelv elsajátítása már elegendő volt a beilleszkedéshez, megtörtént, amitől Széchenyi tartott: „összetévesztettük a nemzetiséget a nyelvvel”. Emellett megkönnyítették az ál-asszimilálódást a névmagyarosító akciók (pl. a Magyar Hírlap névmagyarosításra felszólító akciója), a beilleszkedés tehát könnyedén és szinte azonnal megtörténhetett.
Magyarországon a kapitalizmus berobbanásával az ipar- és kereskedelmi vállalatok, a bankok profitja szinte kizárólag a zsidóságot gazdagította, mivel ők hagyományosan ezeket a foglalkozásokat űzték, a magyar ugyanis jellemzően agrár kultúra lévén, nem értett az üzlethez. Antikapitalista és antikereskedelmi beállítottságunk találkozott több mint egymillió, történelmileg hagyományosan kereskedelmi beállítottságú csoporttal. Ennek hatására kapitalizmusunk robbanásszerűen fejlődésnek indult és a Galíciából menekültek rövid időn belül, általában már az első generációban a magyarországi középosztályban találhatták magukat.
A zsidó kultúrában jelenlévő „fajszeretetnek” és a család jelentőségének nagy szerepe volt abban, hogy a zsidó rétegek szellemi pályák felé való kisugárzása valószerűtlen méreteket öltsön. A jól kereső (ügyvédi, orvosi, ipari és kereskedelmi) hivatásokat oktató egyetemi szakok hallgatónak helyenként több mint fele zsidó származású volt, később már tanári és bírói állásokban is megjelentek. Miután az 1914-re egymillióra duzzadt zsidóság a félrevezető illúziók uralta Magyarországon könnyen érvényre került, tekintélyes vagyoni és kulturális jelentőségében is megmutatkozott a hazai diaszpóra megerősödése.
Mint a magyar kapitalizmus székhelye, Budapest főszerepet játszott a zsidóság befolyásának egész országra való kiterjedésében, mely történésnek főleg kulturális gyökerei voltak. A magyar fővárosban uralkodó viszonyok eljutottak arra a pontra, ahol politikai és kulturális irányítás egyaránt a zsidó értelmiség irányítása alá került. Elmondható, hogy aminek a léte pénzkérdés volt, a zsidó kapitalizmus tulajdonába került. Ennek a jelenségnek fő – de nem egyetlen – mozgatórugója és fenntartója a hírlapirodalom volt. „Hogy a közjogi harc és a nemzeti illúziók évtizedeken át korlátlanul uralkodjanak a magyarságon, ez a budapesti zsidó sajtó nélkül lehetetlen lett volna.” A népes, de jámborul hiszékeny olvasóseregnek nemigen jutott eszébe kritikai szemmel olvasni, bármit lenyelt, amit elé tálaltak. Az egyébként kiemelkedően tehetséges újságírók hálásan simultak hozzá a közhangulat illúzióihoz és táplálták azokat, altatásban tartva a közhangulat egészét. Tették mindezt zsidó kulturális gyökerekkel, de magyar névvel és nyelvvel, álasszimiláció mögött. A hírlapok többségét jellem és műveltség helyett legelsősorban üzleti szempontokat szem előtt tartva, zsidó tehetségek szerkesztették. A zsidó diaszpóra, hirtelen megerősödésében felelőtlen lelkesedéstől és önbizalomtól duzzadva vette át az irányítást az ország életének jelentősebb területein. Ők emelték dogmává liberális állameszménket, háttérbe szorítva ezzel lelki életünket. Válogatás nélkül támadták ellenségeinket és szövetségeseinket: németeket, osztrákokat, románokat. Bármilyen izgatás forgott szóban, a kapitalista alapon nyugvó, igen befolyásos hírlapok azonnal profitot termeltek belőle. Noha Budapest ilyen látszatot keltett, nem nevezhető gyökeres magyar kultúrával bíró városnak. Berlin és Bécs mellett fővárosunk kultúrája is a megerősödött nagyvárosi zsidó diaszpóra igényeit tükrözte. Olyan kulturális termékek váltak jellemzővé, melyekkel a gyökeres német és magyar lelki kultúra eddig nem találkozhatott. Általában terjedőben volt a nemzetközi kulturális művek iránti vágy, ami – bár ezt Szekfű nem emeli ki – nyilvánvalóan a hagyományos helyi kultúra visszaszorulásával is járt. A hírlapok a hírek mellett rendszeresen ontották a különböző, egyszerű nyelvezetű, szórakoztatás céljára íródott, nem fárasztó olvasmányokat. A bulvárd irányzattá nőtte ki magát. Az így kialakult nagyvárosi zsidó kultúrát – ellentétben a berlini és a bécsi helyzettel – Magyarországon büszkén nemzeti kultúrának tartották.
A kapitalizmus robbanásszerű elterjedésének korában a politikai körök csökönyös liberalizmusa, vitalitásának hiánya és hallatlan önáltatása elvezetett egy kizárólag üzleti érdekeket szem előtt tartva irányító, zsidó gyökerű nagyvárosi kultúra eluralkodásához. Mindez mindössze néhány évtized leforgása alatt ment végbe egy életmódját tekintve hagyományosan agrár jellegű országban.
